Jeles napok, nemes célok
Április 22-ével magunk mögött hagytuk a Föld napját, s
készülünk a május 10-i Madarak és fák napjára. A környezetvédelem jeles napjai
valamennyi szülőtől és pedagógustól megkövetelik a számvetést: mindent
megteszünk-e azért, hogy gyermekeink környezettudatosan éljenek?
A hétköznapi ember esendő. Nem lát előrébb az időben mint néhány év, vagy évtized. Nem szándékos rosszindulatból, vagy rombolási vágyból terheli túl a környezetét pl.: égve hagyott villannyal, a háztartási szemetesbe dobott ceruzaelemmel, 1-2 száz méter gyaloglást kiváltó 5 perces belvárosi autózással, túlzott légkondicionálással, a környezetbarátabb helyett a divatosabb, vagy olcsóbb termék megvásárlásával, túlzott vízigényű kert-kialakítással (főleg, ha az öntözést ivóvízzel végezzük), távoli helyekre szervezett hosszú-hétvégékkel, vagy vakációkkal, stb, stb…
Az fogyasztói társadalom átlagemberében, sőt az átlagosnál tájékozottabb, felelősségtudatosabb embereknek sem válik belsőjévé minden cselekvés szintjén a környezettudatosság. Például: Külön gyűjtjük otthon a papírt, PET palackot, üveget, s mikor összegyűlik egy-egy szatyorra való, akkor kocsiba ülünk és elvisszük a szelektív gyűjtőpontra (1km). A gépkocsi használódása, a fékbetétek kopása, az üzemagyag elfüstölése összességében nagyobb terhelést jelenthet a környezetnek, mint a szétválogatott hulladékok újrahasznosításából származó környezeti nyereség. Ha gyalog, vagy kerékpárral mentünk volna, még a napi kötelezően ajánlott testmozgás egy részét is betudhattuk volna, ráadásul a belvárosban a kerékpár gyorsabb, mint az autó.
A környezetvédelem jeles napjai segítenek abban, hogy kizökkenjünk a hétköznapi-rutinos jövőt felélő életvitelünkből és –idővel- ökológiailag érzékeny életvitelt éljünk. Ami ennél is fontosabb, hogy minderre példaadással, értelmi illetve érzelmi ráhatással, megtanítsuk az utánunk jövő generációkat.
Az iskolai környezeti nevelés:
Tud-e az iskola példát mutatni? Természetesen tud, minden pedagógus, technikai vagy ügyviteli dolgozó valamennyi tettével mintául szolgál az őt látó gyerekek többségének. Kihasználja-e az iskola a mintaadásban rejlő lehetőségeket? Az átlagot tekintve azt kell mondani: nem. A gondozott, ápolt, ökológiailag megkomponált iskolai környezet kialakítása elsősorban pénzkérdés, s mint tudjuk, ez az amiből egyre kevesebb jut manapság az oktatási intézményeknek. Az ökológiai empátia, a környezetvédelmi problémaérzékenység már nem pénzkérdés. Környezetvédelmi pályázatokon, akciókon, rendezvényeken részt venni úgy, hogy a nevelőtestület nem hagyja magára a biológia, vagy technika szakos kollégáját, erkölcsi kötelesség, és a mintaadás egyik formája. Ide sorolhatjuk azt a történelem szakos középiskolai tanárt is, aki a mohácsi csata tanítása kapcsán az élményszerű tanításban rejlő pedagógiai lehetőségeket kihasználandó, néhány nyáron készült saját fényképet mutat az 1526-os ütközet helyéről, ahol mellesleg a szünet idején -baráti társaságban- kerékpár túrán vett részt.
A Nemzeti Alaptanterv alapján a pedagógiai programokba is bekerültek a környezetvédelem elemei. Vajon a tanítási órákat és a tanórán kívüli tevékenységeket áthatják-e a környezettudatosság megerősítését segítő impulzusok? Sem egzakt, sem empírikus adatok nem állnak rendelkezésünkre a kérdés megválaszolásához. Érdemes lenne vizsgálni a felvetést.
Általános tapasztalat, hogy a környezeti nevelést inkább az érzelmi oldalról ragadják meg az elkötelezett pedagógusok. A természetes és épített környezetünkhöz való érzelmi kötődés kialakítása hatékony módja a környezet védelmének, hiszen az a gyerek, –később felnőtt- aki szereti az állatokat, növényeket, a rendezett esztétikus lakókörnyezetet, nem fog szándékosan szemetelni, télen madáretetőt tart, nem parkol a fűre az autójával, stb…
De vajon elég-e az érzelmi kötődés ahhoz, hogy tudatosuljon benne: a szobában égve hagyott villannyal növekszik az atomerőmű terhelése, több lesz a kiégett fűtőelem, a radioaktív hulladék pedig potenciális veszély a szeretett élővilágra, beleértve az embert is. Fogja-e tudni, hogy a kiürült étolajos flakon veszélyes hulladék, s hogy Kecskeméten ezt hol lehet térítésmentesen leadni? Felnőttként kerékpárra ül-e az autózás helyett, ha a belvárosban van elintézni valója? Stb… A válasz egyértelműen: nem.
Elengedhetetlenül fontos tehát, hogy az iskolai környezeti nevelés az érzelmi vonatkozások mellett kellő gyakorlati-környezetvédelmi tudással is felvértezze az utánunk jövő generációkat, természetesen a szülők meggyőzésével, bevonásával katalizálva.
Kistérségi közoktatási infrastruktúra felmérés
Az Oktatási Minisztérium ebben a hónapban végzi el összesen 76 kistérség infrastruktúrájának felmérését. E munkába a Kecskemét Kistérségi Pedagógiai Intézet is bekapcsolódott. A felmérés eredményeképp az oktatáspolitikai vezetés pontosabb képet kap majd a közoktatás kistérségekre lebontott állapotáról, s arról, hogy mely térségekben milyen fejlesztések lennének valóban szükségesek a gyermeklétszámhoz, a szakosellátottsághoz és a mobilitási lehetőségekhez igazítva. A fejlesztési irányvonalak céltudatos meghatározása azért is fontos, hogy a leendő normatív támogatást mindinkább a reális szakmai és társadalmi igényekhez tudják hozzárendelni. Mindamellett természetesen a kistérségi pályázati lehetőségeknek is a meglévő adottságokhoz kell igazodni. Több megyében (így Bács-Kiskunban is) rugalmas szakmaisággal igyekeztek e kérdéshez viszonyulni a megyei közoktatásfejlesztési közalapítványok, de sok olyan kuratórium hirdette meg az idei pályázatát, amely nem gondolt a kistérségi fejlesztésre.
Talán a legfontosabb feladat most, a kistérségi közoktatás fejlesztési tervek elkészítése. Jelentős segítséget nyújt a terv elkészítéséhez az infrastruktúra országos sztenderd alapján történő felmérése. Fontos, hogy a dokumentum ne csak egy összefűzött papírköteg legyen (a települési intézkedési tervek esetében ugyanis ez a szomorú gyakorlat) hanem egy, az oktatásirányítási és döntéshozatali munka napi rutinnal használt helyi szakirodalma.
A televízió hatása a kisgyermekre
Egyértelműen bizonyított tény, hogy már a kisgyermekek alapvetően utánzással tanulnak. Erről részletesebben a 2005 március 17-i Tanulta vagy örökölte című cikkünkben írtunk.
Merdzoff 1988-ban egyserű kísérletsorozattal bizonyította, hogy a másfél éves kisgyerekek szignifikáns többsége utánozza a televízióban látott egyszerű cselekvéssort. Esetében ez egy különleges formájú tárgy szétszedése-összerakása volt.
A kisgyermek sokkal élénkebben, mélyebben azonosul a hallott mesékben, bábjátékokban szereplő mesealakokkal, mint mi felnőttek. Az azonosulás jelenségét a tévés szuperhősök vonatkozásában is felfedezték a kutatók. Ez azért ad okot az aggodalomra, mert a gyerekek könnyen azonosulnak és utánoznak olykor agresszív főszereplőt, máskor egészségtelen rágcsálnivalót, vagy általunk „nem kívánatosnak” minősített gyerekjátékot reklámozó figurát.
Érdekes, hogy amíg az óvodás kort elérő gyermekekben - magától értetődő módon- kialakul a mesetudat, addig ez a tévében látottakra sokkal kevésbé igaz. Tehát amíg például a Jancsi és Juliska szülő által elmesélt történetében el tudja választani a mesét a valóságtól és tudja, hogy a vasorrú banya csak kitalált figura, addig yx akcióhős nem a fantáziájában artikulálódik, hanem a szeme előtt végzi a mesébe illő tetteket, valósághű, hihető vizuális megjelenésének is köszönhetően.
Abkin, Hocking és Gantz 1979-ben 3-4 éves korosztály körében azt bizonyítják, hogy a gyerekek kétharmada hitte: a reklámok szereplői belátnak otthonukba, és a gyerekek fele hitte, tudnak beszélni a tévés szereplőkkel. Dorr 1983-ban arról számolt be, hogy még a 7-8 éves gyerekek is hiszik (nagy arányban): a színészek golyóálló mellényt használnak, hátha valaki igazi tölténnyel lő.
A televíziós műsorok szerkesztői sok vágást alkalmaznak, mivel az a mozgás jobban leköti a nézők figyelmét. A probléma az, hogy a kisgyermekek még nem képesek –főleg olyan gyors- térbeli és időbeli elvonatkoztatásra. Összezavarja őket a sok vágás. Az óvodáskorúak mintegy 30%-ban voltak képesek felidézni az ily módon szerkesztett egyébként nekik szánt történeteket.
Oly sokat foglalkozik a média és a politika az előítéletekkel és az abból fakadó diszkriminációval. De vajon képes e a mai kor társadalma változtatni a „közízlést” kiszolgáló televízión? A kérdés létjogosultságát bizonyítandó, íme néhány kutatási eredmény: 1954-ben a fekete amerikaiakat, akik ebben az időben a televízió szereplőinek csak 2%-át tették ki, legfeljebb szolgaként, zenészként vagy ripacsként ábrázolták. Később a ’80-as években nagyobb arányban jelentek meg a képernyőn, akkor jobbára bűnözőként vagy bűncselekmény áldozataként….
S hogy mit tanácsolhat jó szívvel a szakember a szülőknek? Mindenképp felügyelet alatti, a közös együttlét jótékony hatásait kihasználó (kevésbe elszigetelő) televíziózást. Emellett olvassunk minél többet gyermekeinknek, mert ettől nem csak kisgyermekkori fantáziavilága és mesetudata fejlődik. Bizonyítékok sora jelzi, hogy azoknál a gyermekeknél jóval kevesebb a probléma az iskolai olvasás tanulásakor, akiknek szülei rendszeresen felolvastak óvodás korban.
E jó tanács a közeledő gyermeknap miatt is különösen megszívlelendő.